Puccini hősnői

Közreműködik:
Közreműködő változás!
Brassói-Jőrös Andrea, Kriszta Kinga, Busa Gabriella – ének
/ Kodály Filharmonikusok / Kodály Kórus (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán) / Lautitia Gyermekkar (karigazgató: Nemes József)

Vezényel: Kollár Imre

Giacomo Puccini élete során különös figyelmet tanúsított a női nem iránt. Ez a vonzódás nem csak életrajzaiból, hanem színpadi műveinek szinte mindegyikéből kiolvasható. Tizenkét operája közül hétnek női címszereplője van, de például a Bohémélet is sokkal inkább szól Mimiről, a varrólányról, mint a párizsi művészéletről. Mi több, ebben az operában még egy másik, gondosan árnyalt női figurát is találunk, Musetta személyében. De még Turandot mellett is megjelenik az ellenpólus, Liú, az önfeláldozó rabszolgalány személyében. A korosabb zenebarátok még emlékezhetnek azokra az időkre, amikor egyes kritikusok enyhe lenézéssel kezelték Puccini művészetét. Gyanút keltett bennük a páratlan dallambőség, az érzelmek magas hőfoka és darabjainak népszerűsége. Ahogy aztán telt az idő, kiderült, hogy egy-két kivételtől eltekintve szinte senkinek sem sikerült Puccinihez mérhető operai remekműveket alkotni. Sokan azt is észrevették, hogy az énekszólamok ölelésében Wagner, Debussy, Stravinsky és Richard Strauss szelleme is felismerhető az olasz mester zenekarkezelésében. Az is kiderült, hogy Puccini dramaturgiai érzéke is egyedülálló: tudott, hogy operáinak szövegkönyveit szigorú igényességgel íratta meg. Szeretett hősnőinek sorában Angelica nővér alakja egészen különös jelentőségű. A zeneszerző ugyanis egész életében erősen kötődött két évvel idősebb lánytestvéréhez Iginiához, aki egy Lucca közeli kolostor rendfőnöke volt. Látogatásai során erősen megérintette az apácák életmódja, ezért nem meglepő, hogy Giovacchino Forzano 17. század végén játszódó története felkeltette az érdeklődését. A hét esztendeje kolostorban élő Angelica múltja akkor sejlik fel, amikor gőgös arisztokrata nagynénje, a Hercegnő váratlanul meglátogatja. Jöttének célja, hogy egy vagyoni lemondásról szóló iratot Angelicával aláírasson, és tőle elszakított, a család szerint bűnben fogant kisfia halálhírét is elhozzaölelő kézzel, az angyalok karának hangjai mellett távozik az élők sorából. Az 1918-ban New Yorkban bemutatott Angelica nővér a zeneszerző szándéka szerint a Triptichon (Il trittico) címet viselő három egyfelvonásosból álló ciklus középső darabja. Előtte egy brutális szerelmi dráma (A köpeny. Ebben a helyzetben az összetört Angelica számára mélységes fájdalmának egyetlen ellenszere már csak a füvekből készített méregpohár lehet. Halálos látomásában még látni véli kisfiát a Szűzanya oldalán, majd gyermeke felé nyújtott) borzasztja el a nézőt, végül egy fergeteges vígopera, Gianni Schicchi története zárja a színházi estét. Az Angelica nővér finom lélekrajza, drámai íve ebben a közegben bontakozik ki igazán a maga teljességében. A kizárólag női szereplőket felvonultató remekmű az utóbbi időben azonban gyakran szólal meg önállóan is. Érdemes rácsodálkoznunk, hogy a kolostorlakók életének jellemzésére milyen változatos zenei eszközöket használ a szerző. Ha a szituáció úgy kívánja, harangozást, orgonazúgást, madárdalt hallunk, de a báránybégetést és szamárordítást is megidézik a zenekar szólamai. A két főhős találkozásakor aztán felforrósodik a levegő és a Puccinire jellemző szenvedéllyel töltődik meg a zene. Hallunk egy fájdalmasan szép zenekari közjátékot, majd egy megrázó szoprán áriát (Senza Mamma…), hogy aztán túlvilági harmóniák hozzanak megtisztulást a hallgató számára is.

– baljos –